Történetünk

A Galamb József Mezőgazdasági Szakképző Iskola története

 

Makón – Trefort Ágoston javaslatára – a város tanácsa ipartanodai bizottságot hozott létre, amely elrendelte az iskolaköteles tanoncok összeírását és 1882-ben hozzákezdett az iskolaszervezéshez. Az intézmény első igazgatója Kemény Lajos evangélikus lelkész volt, tanítók Fehér Lajos és Bóna István, rajzot a polgári leányiskola tanára, Halász Árpád oktatta. A tanítást ténylegesen 1883. február 21-én kezdték meg a református öregiskola épületében. A százötven beiratkozott tanulót képességeik szerint előkészítő, I. valamint a II. osztályokba sorolták. Hamar kiderült, hogy rendkívül hiányos ismeretekkel rendelkeznek, így az előkészítő évfolyamot két részre, kezdő és haladó csoportra osztották. Az első teljes tanév az 1883/84-es volt, a III. évfolyamot 1884-től szervezték meg. A következő években az iskolába járó tanoncok létszáma fokozatosan emelkedett, 1886-ban már hat tanár oktatta őket a délutáni órákban. 
    Bár országosan csak 1894-től, Makón már az 1891/92-es tanévtől továbbképző tanfolyamot szerveztek a végzett segédek számára, hogy ismereteiket még jobban elmélyíthessék. A korábbi tárgyak mellett könyvvitelt és szakrajzot is tanultak.

A kormányzat a szakirányú iparostanonc oktatás bevezetésével 1893-ban korszerűsítette a képzés rendszerét. Ez azt jelentette, hogy a tanoncok nem általános képzést kaptak, hanem egy-egy adott szakma speciális tudásanyagát sajátíthatták el. A tananyag a kor követelményeihez igazodva sokkal mélyebb, többrétű tudásanyagot tartalmazott. Az új rendszerű szakoktatás bevezetésekor a kezdő szinten lévő tanoncoknak mértant és szabadkézi rajzot, a képzettebbeknek viszont szakképzést nyújtottak. Makón először negyven fővel az építőipari tanoncok téli tanfolyamát indították el, majd a tényleges oktatásba integrálva, 1901-től az ács és kőműves tanoncok számára indították meg az új típusú szakképzést, aminek a legfontosabb újítása a szakrajz oktatása volt.
A tanulók létszáma dinamikusan emelkedett. Az 1897/98-as tanévben például háromszázhuszonöt tanoncot és tizennégy segédet írattak be az intézménybe. A tanoncok ekkor is a munkaidő után, októbertől márciusig délután öttől hétig, a tanév többi részében hattól nyolcig tanultak. A tanoncok létszámának emelkedése miatt a tanítók számát a város tízre emelte, valamint hat osztályt és öt rajzcsoportot hozott létre. A képviselő-testület az iskola igazgatójává Farkas Jánost nevezte ki, akit 1902-től Gebe Mihály követett. A tanulók létszáma az 1910-es évek elejére hatszáz fölé emelkedett, a másodállásban tanító nevelők száma huszonnyolcra nőtt. Főállású státusszal ekkor még nem rendelkezett az iskola.

1907-ben a makói kisipari üzemekben hetvenhárom leánytanonc dolgozott, főként varrodákban, szabóságokban és kalapkészítő műhelyekben. Az ő képzésüket is meg kellett oldani, ezért Lélek Piroska vezetésével 1907-től leányosztályt is indítottak.
Az első világháború megnehezítette az oktatást, de a tanítás folyamatos volt. 1914 és 1918 között több tanítót is behívtak frontszolgálatra, a tanulók száma mintegy harmadával csökkent. Az 1920-as évek közepére viszont ismét elérte, sőt meghaladta a háború előtti létszámot. Az iparostanonc oktatás – úgy, mint korábban – a város kisiparának struktúrájához alkalmazkodott, a helyi igényeket elégítette ki. A legtöbben szabó, cipész, asztalos, kovács és lakatos szakmát tanultak.
Az 1922-es ipartörvény több lényeges változást hozott. Létrehozta az iparostanonc oktatás három formáját: az általános, a szakoktatással kiegészített és a szakirányú ipariskolák rendszerét. Makón az 1940-es évek elejéig általános rendszerű képzés folyt, ami azt jelentette, hogy az oktatást nem különítették el rokonipari szakmák szerint. A szakirányú képzést 1941 szeptemberétől vezették be. Az iskolát körzeti tanonciskolává minősítették, így a makói fiatalok mellett apátfalvi, magyarcsanádi, földeáki és kiszombori diákokat is oktattak, akik vonattal jártak be délutánonként az iskolába. A képzés három évfolyamos maradt, de továbbra is lehetőség volt az előkészítő évfolyam indítására, valamint, ha a mester és a tanonc szerződése még nem járt le, a tanulóknak továbbképző, IV. osztályba kellett járniuk.
Az ipartörvény az óraszámot hétről kilencre emelte a szakmai képzést erősítve. A tíz hónapos képzés eltörölte a vasárnapi oktatást, kimondva azt, hogy tanítani csak hétköznap lehet, valamint a tanórák száma nem lehet több napi öt óránál. Emellett az iskolában töltött időt be kellett számítani a tanoncok napi munkaidejébe. Ez a rendelkezés a sokszor túlterhelt tanoncok számára nagy könnyebbséget jelentett.

Az állandó épületet nélkülöző iskola számára fordulópontot jelentett 1930, amikor a város 150 ezer pengős államsegélyt kapott egy önálló iparostanonc iskola felépítésétre. A tanítás az új, D’Orsay (ma Posta) utcai épületben 1932. október 1-jén kezdődődött meg (lásd később).
1929-ben az iparostanonc iskolának 23 fiú- és 6 leányosztálya volt, összesen 456 diákot oktattak. Igazgatója 1919-től Székely János, aki mellett 18 tanító dolgozott. Az iskola felügyelőbizottságának elnöke Papp József, a Makói Ipartestület elnöke volt. Az első államilag támogatott, úgynevezett államsegélyes, főállású tanári státuszt 1937 szeptemberétől, a másodikat 1940 márciusától kapta meg az intézmény. A többi oktató ezt követően is másodállásban tanította a tanoncokat.

Iparostanoncok oktatása 1944-1949 között

   
1944. szeptember 26-án, amikor Makót elfoglalták a szovjet csapatok, az ipariskola tanárai – a kiürítési rendelet értelmében – elhagyták a várost. A szovjet katonai parancsnokság és Könyves Kolonics József városparancsnok utasítására a tanítást újraindították, az intézmény ideiglenes vezetésével Csaba László népiskolai igazgatót bízták meg. Az 1944/45-ös tanévben a tanár- és tanteremhiány miatt iskolatípusonként összevont oktatást végeztek. Az iparostanoncok egy időre ismét a református polgári fiúiskola épületében tanultak, ahol áram- és tüzelőhiány miatt a tanítók rövidített órákat tartottak. Magas volt a mulasztások száma a háborús körülmények miatt, másrészt azért, mert a mesterek akadályozták a tanoncok iskolalátogatását.

Közben ismét költözniük kellett. A Kálvin térről a Szegedi utcai elemibe, majd 1945-ös tanévtől ismét az eredeti, önálló épületükbe (D’Orsay, ma Posta utca), ahol a háború végén egy katonai kórház rendezkedett be. Ekkor szervezték meg az építőiparos tanoncok oktatását is, akik külön tanultak szakrajzot és technológiát.

1945 után a demokratizálás és modernizáció igénye az oktatásban is megjelent. 1945 szeptember 1-től az iparostanonc iskolákat az iparügyi miniszter hatósága alá rendelték. Az oktatás rendszere nem változott, csupán új tankönyvet vezettek be. Az oktatás modernizálása keretében a város képviselő-testülete indítványozta az iparostanonc iskola mellé egy mezőgazdasági és ipari középiskola létesítését, de a kezdeményezést az iparügyi miniszter – pénzhiányra hivatkozva – elutasította.

1947 szeptemberétől - az alacsony létszám miatt – megszűnt Makón az önálló kereskedőtanonc oktatás, ezért képzésüket tanfolyam jelleggel az iparostanonc iskola vette át az 1950/51-es tanév végéig.
1948 nyarán, országos kezdeményezés eredményeként kezdte meg működését a tanoncotthon, így lehetővé vált a térség távolabb eső részében élő fiatalok oktatása is.

Az iskolák államosítása 1948-ban az egyházi fenntartású intézmények számára egyértelműen negatív következményekkel járt. A városi fenntartású iparostanonc iskolát is átvette az állam, azonban az addigi szűkös képviselő-testületi támogatás helyett az iskola állami többletforrásokhoz jutott, így az intézmény infrastruktúrája jelentősen fejlődött. Az újabb körzetesítés hatására a városkörnyék tizenöt településén élő fiataloknak is elérhetővé vált Makón az iparostanonc oktatás.

Az államszocialista rendszer új típusú, a népgazdaság igényeinek megfelelő, azzal összehangolt és tervszerűen működő iparoktatást igényelt. Ennek megfelelően alkották meg az 1949. évi IV. törvényt, amelyben a „szocialista szakmunkásképzés” elveit rögzítették. A törvény alapjaiban alakította át az iparos képzés addigi szervezetét és tartalmát. Létrehozták az Országos Munkaerőgazdálkodási Hivatalt, amely a tanoncoktatás központi irányítását végezte. A törvény általánosságban meg akarta szűntetni az iparos tanuló képzés „kisipari” jellegét, a szakoktatást a gyáripar felé kívánta orientálni. Kiemelt szerepet szánt a műhelyoktatásnak, valamint az üzemi képzésnek, és átfogóan szabályozta a tanulóviszony ügyét is.

    A törvény eltörölte a „tanonc” kifejezést, helyette az „iparostanuló” terminust vezette be. Iparostanuló képzésben csak az általános iskolát vagy a népiskola nyolcadik osztályát végzett tanulók részesülhettek. A tanulószerződés megkötésével tanulóviszony létesült, a munka részben az üzemben, részben az ipariskolában folyt. A képzés végén az elsajátított elméleti és gyakorlati ismeretek alapján segédvizsgát kellett a tanulóknak tenniük. A tanév tíz hónapig, hétköznapokon legfeljebb hat óráig tarthatott.

1945 és 1949 között az iparostanoncok képzése lényegében az 1922-ben kiadott ipartörvény szerint történt. 1949-től országosan centralizálták és egységesítették az iparitanuló képzést, az oktatást az ötéves tervekben előírtaknak megfelelően végeztek. A tervutasításos rendszer egyik kulcseleme volt a megfelelő számú és képzettségű munkaerő biztosítása. Az Országos Munkaerőgazdálkodási Hivatal átszervezésével ezért létrehozták a Munkaerőtartalékok Hivatalát (MTH), amelynek a feladata az iparos- és kereskedőtanuló képzés megszervezésével a népgazdaság számára szükséges munkaerő biztosítsa volt. A tervhivatal minden évben kötelezően előírta szakmánként és üzemenként szerződtetendő tanulók létszámát. Az oktatás idejét egy, másfél, illetve két évre csökkentették. Sajnos a helyi igényekhez korábban rugalmasan alkalmazkodó képzést merev, tervutasításos képzési rendszer váltotta fel, így a helyi igények és az iskolából kikerült diákok képzettsége nem fedte egymást.

A makói ipariskola az 1949/50-es tanévtől centralizált rendszerben az MTH 157. számú Ipari Tanulóintézet nevet kapta. A következő tanévben 124 elsőéves diák kezdte meg a tanulást, többségében vasipari szakmákban (pl. géplakatos), mivel a hagyományos kisipari szakmák képzése megszűnt. A tanulók többségét a helyi ipari üzemek iskolázták be. Marosvári Attila a szervezett iparoktatás történetéről írott munkájában erről így ír: „A vállalati beiskolázással lényegében megszűnt a tanulók gyakorlati oktatásának évtizedes gondja. A szakmai képzés feladatait vállalati szakmunkás-oktatók látták el. A kezdeti időkben a tanulók a termelőmunkába nem kapcsolódtak be, ami – éppen az egyre feszítettebbé váló tervek miatt – nem mindig adott alkalmat arra, hogy a képzés során a szakma alapfogásait kellő mélységben elsajátítsák.  Ezen a helyzeten némileg enyhített a tanműhelyi oktatás vezetése (…)”.

Az iskolai élet is jelentősen átalakult. A hidegháború miatti feszül légkörben a tanulóktól katonás rendet követeltek meg. Egyenruhát és váll-lapot kellett hordaniuk, emellett járőrszolgálatot teljesítettek.

A korszakra jellemző versenymozgalom az iskolákat is elérte. Míg a tanárok a „Nevelj jobban!” mozgalomban vettek részt, addig a diákok takarékossággal és a tanulmányi eredményük javításával kapcsolatos felajánlásokat tettek. Tanulóköröket szerveztek, tanulmányi versenyekre hívták ki a megye iparitanuló iskoláit. A mozgalom látványos eredményeket hozott (1950-51-ben a tanulmányi átlag négy egész lett), de valószínű, hogy a tanulmányi eredmény gyors javulása mögött nem volt megalapozott tudás.

Az 1951/52-es tanévtől az intézmény országos beiskolázásúvá vált, nevét MTH 151. sz. Iparitanulóiskolára változtatták. Az országos beiskolázással profilváltás járt: a vasipari helyett az építőipari jelleg lett a meghatározó. A másfél éves tanulóidő – a gyorsított iparfejlesztés hatására – fél évre csökkent. A tanévben két féléves ciklusban 676 diákot iskoláztak be elsősorban az ország nagy iparvidékeiről. A tizenhat építőipari osztály mellett csupán három osztályban folytatták a hagyományos képzést vasipari és kisipari szakmákban. A Munkaerőtartalékok Hivatala az iskolákat A-D-ig négy típusba sorolta komplexitásuk jellege alapján. A makói intézmény az „A” minősítést kapta, mivel a D’Orsay utcai iskolaépület mellett tanulóotthonokkal (kollégium) és tanműhellyel is rendelkezett.

A folyamatosan változó igényeknek eleget téve 1952 szeptemberétől a MÁV fűtőházaiból beiskolázott vasipari tanulókat is oktatott az iskola, amelynek neve az MTH 601. számú Ipari Tanuló Intézete lett. A MÁV részére képzett diákok heti három nap elméleti és három nap gyakorlati képzést kaptak. A tanulmányi munka színvonala emelkedett. Az iparitanuló iskolák közötti munkaversenyben, amely a DISZ Vörös Vándorzászlajának elnyeréséért folyt, a makói iskola a rangos harmadik helyezést érte el. Tervüket száz százalékra teljesítették, a beadott javaslatok száma 239 volt. Az intézet a DISZ kitüntető oklevele mellett háromezer forint pénzjutalmat is kapott.

1953-ban a Nagy Imre nevével összekapcsolt „Új szakasz” nem csak a gazdaságban hozott változásokat (népgazdasági terv felülvizsgálata, erőltetett iparosítás visszafogása), hanem a szakmunkásképzést is megváltoztatta. A vasipari szakokra beiskolázottak száma csökkent, és új elemként bevezették a szovjet típusú traktoros-gépész oktatást, amely egyértelmű siker volt az iskola történetében. Az új képzés ideje előbb kettő, majd egy év tanév volt, a gyakorlati oktatás a tanműhelyben, valamint az Igási és Gencsháti gazdaságok gépállomásain történt. Az állam fizette a tanulók ellátását valamint ösztöndíjat adott. A profilváltás másik eleme a kisipari igények fokozottabb figyelembe vétele volt, amellyel a helyi KTSZ-ek és kisiparosok tanulószükségleteit próbálták biztosítani. 1954. november 7-től az iskola elhagyta a „601-es”, és felvette a „József Attila” nevet.

A profilváltozás – írja Marosvári Attila -, a traktorosgépész-képzés beindítása az iskola számára (…) minden szempontból hasznosnak bizonyult. A szigorú felvételi vizsgákon átesett jó képességű tanulókra építve tovább lehetett öregbíteni az előző évek MÁV-képzésű tanulói által megalapozott országos hírnevet. A következő évek krónikája egyértelműen bizonyítja ezt.”  1955-ben az intézet a kiváló oktató-nevelő munkáért, valamint a „szovjet traktoros-gépész” képzés tapasztalatainak adaptálásáért elnyerte a DISZ Vörös Vándorzászlaját és oklevelét.

Az iskola tanulói nemcsak a szakképzés területén, hanem a tanórán kívüli tevékenységekben is aktívak és sikeresek voltak. Bálint József irányításával működő modelleket készítettek, színjátszó- és tanulókörökben képezték magukat, valamint országos szavalóversenyt hirdettek, hogy még többen megismerjék József Attila költészetét. Az iskolai sportkör mellett a tömegsport mozgalomban és a szakosztály-rendszerű sportolásban is részt vettek. Társadalmi munkát vállaltak, különösen szoros volt a kapcsolatuk a József Attila Termelőszövetkezettel, ahol gépeket javítottak, és részt vettek az őszi betakarítási munkákban is.

Oktatás 1956 és 1989 között


Az 1956-os forradalom után a gyorsan konszolidálódó Kádár-rezsim gazdaságpolitikai célja a népgazdaság torz struktúrájának átalakítása, annak kiegyensúlyozottabbá tétele és az életszínvonal emelése volt. 1957-ben megszűntették a Munkerőtartalékok Hivatalát. Az iparitanuló iskolákat a Munkaügyi Minisztérium (MÜM) Szakoktatási Főosztálya alá rendelték. A MÜM lényeges változtatásokat vezetett be, amelyek kedvezően hatottak a szakképzésre: a tanulólétszámot a tényleges vállalati igényekhez igazítva határozták meg, és átszervezték a tanműhelyekben folyó gyakorlati oktatást is. Általában az első évben az intézeti tanműhelyekben, majd a második és harmadik tanévben a vállaltoknál folyt a gyakorlati képzés. Korszerűsítették a közismereti és szakmai tantárgyak anyagát is.

A szakoktatás rendszere Makón is változott: a traktoros gépészek tanulmányi idejét két évre emelték, az alapfém-képzést pedig a gyakorlati oktatásba integrálták. A helyi kisipar igényeit is hangsúlyosabban vették figyelembe. A beiskolázottak többsége a vas-, építő- és ruhaipari szakmákhoz tartozott. Az 1957/58-as tanév végén megszüntették a korábban preferált traktorosgépész-képzést, helyette kísérleti jelleggel – szintén két évig tartó tanulóidővel – mezőgazdasági gépészeket oktattak.

1961 szeptemberétől vezették be a mezőgazdasági gépszerelő képzést, amelyet három év alatt végezhettek el a tanulók. Az országos beiskolázás miatt előbb Szolnok, majd Pest megyéből is érkeztek Makóra tanulni a diákok, akiknek felvételi vizsgát kellett tenniük. Marosvári Attila szerint: „A szakma presztízse ezekben az években igen magas volt: mivel a gyorsan szaporodó mezőgazdasági gépállomások képzett szakembereket igényeltek, a pálya biztos megélhetést és fölemelkedési lehetőséget nyújtott a legtöbb gépszerelőnek jelentkező – zömmel tanyai, falusi – fiatalnak. Az igények által kialakított fölvételi keretszámot Makón általában 120 főben szabták meg, s ezekre a helyekre 1961-ben 143-an, 1962-ben 230-an jelentkeztek”. A gyakorlati oktatás főként az iskola tanműhelyeiben, részben a környező termelőszövetkezetekben és a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár (BMG) makói gyáregységében történt. A tanulók a mezőgazdasági gépek javítása mellett egyszerűbb szerelési munkákat is elvégeztek.

A mezőgazdasági gépészek képzése mellett természetesen továbbra is folytatódott a vasipar, valamint a helyi ipar igényeit kiszolgáló szakoktatás. Az iskola csak a főbb szakmák oktatásának feltételeit biztosította, az úgynevezett „szórványszakmák” tanulóinak Szegedre és Hódmezővásárhelyre kellett járniuk, hogy megfelelő szakoktatásban részesülhessenek.

A hatvanas évek végére kiépült a szakmunkásképző elméleti oktatást szolgáló szaktantermeinek és a gyakorlati képzést adó szakosított műhelyeinek (kabineteknek és laboroknak) rendszere. 1968-ra öt mezőgazdasági gépszerelő műhely, két elektromos, egy-egy Diesel- és mérőkabinet, hidraulika-szakműhely és egy motorbejárató és mérő laboratórium működött. Ekkor kezdődött meg fékberendezésekre specializált műhely és a pneumatikus eszközök oktatását szolgáló szakkabinet kialakítása is.

Mindez a tanárok és szakoktatók magas színvonalú, innovatív munkájának eredménye volt. Tovább folytatták a modellek és tanítási segédeszközök készítését. Horváth János igazgatóhelyettes számára például újítása, a két oldalról megvilágítható üvegtábla országos elismertséget hozott. Az iskola élenjárt az oktatási módszerek kidolgozásában és alkalmazásában is, így már a ’60-as évek közepétől több tantárgyat az úgynevezett programozott oktatás módszerével sajátíthatták el a diákok. Benke Zoltán és Szentpéteri János kiemelkedően magas módszertani munkát végeztek, többek között tankönyvet írtak, amelyből a mezőgazdasági gépszerelők tanultak. Mellettük Rója István, Bogdán Károly, Maginyecz Mihály és Szakács Imre készített innovatív eszközöket, és főként a humán munkaközösség alkalmazott modern módszertani eljárásokat.

Az 1964/65-ös tanévtől kísérleti jelleggel, majd 1965 szeptemberétől kötelező oktatási formaként vezették be az ország szakmunkásképző intézeteiben az úgynevezett emeltszintű szakmunkásképzést. Ennek az oka elsősorban az volt, hogy az termelő szektorban az ipari üzemeknek egyre képzettebb munkaerőre volt szükségük. A tanítási hetek négynapos gyakorlati idejét három napra csökkentették, az elméleti oktatásét kettőről három napra emelték, és bővült az oktatás tartalma is. A diákok három tagozaton tanultak: a hagyományos képzésre jelentkezőket az úgynevezett „A”, az emelt szintű oktatásra jelentkezőket a „B”, az érettségizett, középiskolát végzetteket pedig a „C” tagozatra iskolázták be. A népgazdaság fokozott munkaerőigénye miatt felnőttképzés is indult. 1967-ben a beiskolázott tanulóknak csupán 9%-a, 1974-ben már 47%-a kapott emelt szintű képzést. 1969 után is az intézmény fő profilját már a mezőgazdasági gépszerelők oktatása jelentette.

Az 1969. évi VI. törvényen ismét szabályozták a szakmunkásképzés rendszerét, mivel a differenciált, emelt szintű képzés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csökkentették az oktatott szakmák számát, és bevezették az úgynevezett alapszakmai oktatást. Ez azt jelentette, hogy fokozatosan specializálódva, a rokonszakmák alapjait megismerve haladtak előre tanulmányaikban a diákok. 1969 után az intézmény fő profilját még mindig a mezőgazdasági gépszerelők oktatása jelentette, amelyben a diákok közel 30%-a vett részt. Az új szisztéma szerint az első fokozatban fémipari alapképzésben, a másodikban általános gépszerelési ismeretekben részesültek, végül a harmadik szakaszban a mezőgazdasági gépszerelés speciális ismereteit sajátították el.

A profilképzést erősítette, hogy a megyében csak Makón tanulhattak mezőgazdasági gépszerelőnek, és időközben a mezőhegyesi szakképző is befejezte az oktatást. Kezdetben Szolnok megyéből és a makói járás területéről, majd a ’70-es évek elejétől egész Csongrád, Szolnok, Békés, Bács-Kiskun, Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megyéből iskoláztak be diákokat mezőgazdasági gépszerelő szakra. A tanulók gyakorlati oktatása az első két évben az Aradi utcai Külső telep szakosított műhelyeiben, a harmadik évben részben ugyanott, részben a Hódmezővásárhelyi Tangazdaság Központi Gépműhelyében, a Gorzsai Állami Gazdaság és a makói Úttörő MGTSZ kihelyezett tanműhelyeiben folyt.

A diákok szakma szerinti összetételét továbbra is a vállalati és szövetkezeti igények alakították. 1974-re már huszonhárom termelő üzem számára képeztek Makón szakmunkásokat (BMG, DÉMÁSZ, AFIT, CSOMIÉP, VOLÁN, FÉG stb.). Az egyre erősödő igény miatt a szolgáltató jellegű szakmákban is megindították az oktatást. Emelt szintű képzés keretében tanultak a víz- és gázkészülék szerelők; „C”, tehát érettségihez kötött képzésen pedig a rádió- és televízió műszerészek, illetve az elektronikai műszerészek.

Bár az iskola a város legnagyobb és legjobban felszerelt oktatási intézménye volt, valamint a tanári kar és szakoktatói gárda is magas színvonalú munkát végzett, mégis egyre több nehézség adódott. A legnagyobb gondot az iskolába jelentkező tanulók rendkívül gyönge előképzettsége okozta. Emellett a hetvenes években jelentkező demográfiai visszaesés miatt az iskola már nem válogathatott a jelentkezők között, így nagy volt a lemorzsolódás. Emellett a szakmunkásképzés presztízse is jelentősen csökkent. A hetvenes évektől az intézet gépparkja fokozatosan elöregedett, korszerűtlenné vált. Marosvári Attila szerint: „A helyzetet csak rontotta, hogy a szakmáknál vagy csak emelt szintű, vagy csak hagyományos képzés folyhatott, így arra nem volt lehetőség, hogy a gyengébb tanulók alap szintű, a jobbak pedig emelt szintű oktatásban részesüljenek”.

Az oktatáspolitikusok a megoldást az egységes (tagozat nélküli) szakmunkásképzési rendszer bevezetésében látták. 1975 szeptemberétől indított új oktatási szisztéma szerint a szakmákon belül három fokozatot különítettek el. Az „elméletigényesebb” három éves, a „gyakorlatigényesebb” három éves és a rövidebb képzési idejű, két éves képzést. A közvetlen állami irányítás helyett az iskolákat a megyék fennhatósága alá rendelték.

A hetvenes évek közepétől – részben a mezőgazdasági gépszerelők számának csökkenése miatt – fokozatosan átalakult a makói iskola profilja. A hangsúlyt ismét a vasipari szakmák oktatására helyezték. A fenntartó megye „profiltisztítás” jelszavával 1978-tól megszűntette a karosszéria-lakatos, szerkezetlakatos, rádió- és televízió műszerész, takács, cipőfelsőrész-készítő, szíjgyártó, férfiszabó, fényképész, kárpitos és az ács-állványozó képzéseket. Helyettük – a helyi, vállalati igényeknek megfelelően – elindították a mechanikai műszerész (1978), műszergyártó-karbantartó (1981), elektroműszerész (1984) és ruhakészítő-kötőipari konfekciós (1985) szakokat.

Szakköri formában a tanórai és gyakorlati szakmai ismereteiket mélyíthették el a tanulók. A hatvanas évektől a legnagyobb létszámú a vasipari szakkör volt, tagjai működő modelleket és dísztárgyakat készítettek. Később nagyon népszerűek lettek a foto, rádió, gokart és lövész, majd a varró és számítástechnikai szakkörök is.

Szinte legendás volt az ifjúsági klub, amely a hét öt napján állt a diákok rendelkezésére. A kollégium épületében lévő új klubhelyiséget 1974-ben alakították ki, amely megfelelő, kulturált időtöltés lehetőségét biztosította a tanulóknak. A klubban lehetőség volt TV nézésre, zenehallgatásra, folyóiratok olvasására. Gyakran rendeztek előadásokat, vitaesteket és vetélkedőket stb. A legnépszerűbb programok minden bizonnyal a kéthavonta rendezett diszkók voltak.

1958-ban alakult meg az iskolai sportkör, amelyben 250-300 tanuló sportolt többféle szakosztályban (atlétikai, labdarúgó, ökölvívó, birkózó, kézilabda, asztalitenisz, sakk). Az ökölvívók és a bokszolók kiemelkedő, országos eredményeket értek el. A természetjáró szakosztály többek között nyári táborozásokat is szervezett. A minőségi sportolás feltételeinek biztosítására 1976-ban sportudvart létesítettek, amelynek majd’ két négyzetkilométernyi területén kézilabda-, kosárlabda, röplabda- és tollaslabda pályát építettek, valamint atlétikai pályát (100 méteres salakos futópálya, magas- és távolugróhely és súlylökő-hely) alakítottak ki.

A közösségi élet fontos színtere volt a tanulók számára a KISZ szervezet. Az 1961/62-es tanévben a diákok kétharmada (74%) volt tagja valamelyik alapszervezetnek, amelynek legfontosabb feladata a tanulók „eszmei-ideológiai” képzése, nevelése volt. A politikai foglalkozások mellett a tagok jelentős társadalmi munkát végeztek.

1982 szeptemberétől két fontos változás történt az iskola életében. Egyrészt az ötnapos munkahét nyomán az intézményben áttértek az úgynevezett ciklusos oktatási rendre. Ez azt jelentette, hogy a diákok az egyik héten gyakorlati, a másik héten elméleti oktatáson vettek részt.

Másrészt a Magyar Néphadsereg megbízása alapján a „baráti, szocialista” Líbiából húsz diák kezdhette meg elektroműszerészi tanulmányait az intézményben. Képzésük költségeit a néphadsereg elektronikai igazgatósága biztosította. Az iskola mosodájának helyén a külföldi fiatalok oktatására egy három emeletes, két tanműhelyt és két tantermet magában foglaló épületet alakítottak ki. Emellett a kollégium pincéjében egy 174 m2 alapterületű klubot hoztak létre, hogy a líbiai diákok tanórán kívüli szórakozását, pihenését biztosítsák. A hadsereg által finanszírozott képzésen négy évfolyam végzett, összesen 64 fő. Az utolsó, 1985-1988 közötti évfolyamja járó fiatalok már nem elektroműszerész, hanem „vezeték nélküli távközlés-technikai műszerész” végzettséget szereztek.

1983-ban emlékeztek meg az iskola alapításának századik évfordulójáról. A nagyszabású centenáriumi ünnepségek egyik fontos eseménye volt az aulában egy emléktábla elhelyezése, amelyre gróf Zichy Jenőnek, az Országos Ipartestület elnökének örökérvényű gondolatát vésették: „Az iparostól ma lényegesen több műveltséget, több szakismeretet követelünk, de követel a fejlődő kor, ezért a tanoncz iskoláztatása, felfogásunk szerint, hazai iparfejlesztésünk egyik sarkalatos pontját képezi”.

Fontos mérföldkő volt 1985. Ebben az évben ugyanis az iskola megkapta az engedélyt a technikusképzés megindítására. A technikus tanulók a következő, 1986/87-es tanévtől kezdhették meg öt évig tartó tanulmányaikat a biomechanikai szakcsoportba tartozó mezőgazdasági gépész szakon. Az iskola vezetése – lehetőségeihez mérten – megpróbálta az oktatás feltételeit a legoptimálisabbá tenni (pl. nyelvi kabinet, számítógépes kabinet és mechanikai mérőterem kialakítása). A gyakorlati oktatás területén is jelentős fejlesztések történtek, korszerű gépeket, gép-modelleket szereztek be, valamint megkezdődött a tanműhelyek felújítása és korszerűsítése is. 1990. december 1-én, ünnepélyes keretek között a makói születésű Ford konstruktőr, Galamb József nevét vette fel az intézmény.

A legnagyobb beruházás a Külső telepen egy új, modern tanműhely felépítése volt. Az építkezés – amelyet a város üzemei és termelőszövetkezetei közel kétmillió forinttal támogattak – 1989 májusában kezdődött el. Az új, 1600 m2-es Aradi utcai tanműhely három évvel később, 1992-ben készült el.

Oktatás a rendszerváltozást követően 2013-ig


A sok pozitívum ellenére a nyolcvanas évek végétől, a kilencvenes évek elejétől jelentkező makro- és mikrogazdasági változások kedvezőtlenül hatottak az iskolai képzésre. Ahogy Marosvári Attila írja: „A külső környezetben bekövetkező változások és a képzéssel szemben megjelenő, a korábbiakénál ténylegesen differenciáltabb elvárások új oktatási stratégia kialakítását kívánták meg az intézmény vezetésétől. Ezt erőteljesen megnehezítette a régi hatalmi szisztéma lebontásából és az új politikai berendezkedés létrejöttének átmeneti időszakából eredő bizonytalanság (…) Ez különösen a technikusképzésben okozott fönnakadásokat, ami abból adódott, hogy a minisztérium által előírt forma és a valós igények között szakadék keletkezett. Ezt az ellentmondást az iskolavezetés már a nyolcvanas évek végén érzékelte, de a képzés menetét ellenére érdemben nem tudta befolyásolni”.

A város és az iskola vezetése egy új, módosított képzésben próbált a problémákra megoldást találni. A képviselő-testület által 1992-ben elfogadott oktatási koncepcióban arról határoztak, hogy Makón a mezőgazdasági szakképzés új rendszerét fogják kiépíteni.

A korszak történelmi értékelésére még várni kell, hiszen sok még mai is élő pedagógus vett részt az iskola életének alakításában, így sokszor nem lehet érzelemmentesen hozzányúlni a feldolgozáshoz. 1989-ben lett igazgató Hajdu Gábor, aki egészen 2005-ig töltötte be ezt a pozíciót.

2007. augusztus 1-jén jött létre a Makói Oktatási Központ, Szakképző Iskola és Kollégium, egészen 2013. július 31-ig. A Makói Oktatási Központot a Csongrád Megyei Önkormányzat hozta létre az akkori Galamb József Szakképző Iskolából és az Erdei Ferenc Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium összevonásával.
Az Erdei Ferenc tagintézményben két régi jól bejáratott szakma oktatása folyt. A közgazdasági képzés hosszú évek óta kedvelt, szinte mindig maximális osztálylétszámmal indítható szakmai képzésünk volt, viszont a kereskedelmi osztályokba egyre kevesebben iratkoztak be. Egyik intézkedés az volt, hogy a tagintézményben beindították a Marketing- és Reklámügyintéző szakképesítést. A folyamat megállítására tett második lépés pedig a Galamb József tagintézményben a bolti eladó képzés beindítása, melyre sokan jelentkeztek. Így megoldhatóvá vált a szakmák egymásra épülése a szakképzés egyes szintjein. Nem utolsósorban ezzel a lépéssel a két tagintézmény pedagógusait is közelebb kerültek egymáshoz, illetve átjárhatóvá vált a két tagintézmény oktatási struktúráját. Meghirdették a kereskedő szakra jelentkező tanulók körében a testnevelés fakultációt, mellyel a mindennapos testnevelés oktatását valósították meg. Az intézkedés eredményeként a 9. osztályba jelentkezők száma szintén elérte a maximálisan felvehető létszámot és az itt tanuló diákok tanulmányi átlaga is megnőtt.

A Galamb József tagintézményben a bolti eladó szakma után bevezették a zöldségtermesztő szakmát is, mint olyan szakmát, amely a térség gazdasági berendezkedésében döntő szerepet játszhat.

Ezt felismerve jutottak el odáig, hogy a Makói Oktatási Központnak is több egymásra épülő szakmacsoportra kell alapoznia a jövőjét. Ez pedig nem más, mint a mezőgazdaság, a kereskedelem és a gépészet. Ez a három szakmacsoport egymástól elválaszthatatlan, sok munkaerőt igénylő szakma, mely egyezik a jelenlegi kormány elképzeléseivel is. Nem utolsó sorban a kereskedelem és a mezőgazdaság olyan szakmákat jelenít meg intézményünkben, mely a női munkaerő képzési gondjait is megoldhatja térségünkben. A fent említett szakmacsoportok mellett a közgazdaság és informatikai szakmacsoportok lehetnek azok, melyek a jól működő gazdaság esetén mindenképpen kiváló, középfokú végzettséggel rendelkező, munkaerőt biztosíthatnak térségünknek.

A Makói Oktatási Központ létrehozásakor legfontosabb dolgom volt, hogy az összevonás után kezeljem a kialakult helyzetet, megértessem, hogy a két intézmény csak egymást erősítve tud talpon maradni. Ez 6 év alatt, míg vezettem az intézményt, be is igazolódott. Ez viszont 2013. augusztus 1-jétől ez teljesen megváltozott. Az intézmény újra kétfelé vált, ráadásul nem is egy fenntartó alatt működik tovább. Most legfontosabb feladatom az volt, hogy megértessem a kollégákkal, diákokkal, illetve a szülőkkel, hogy a Földművelésügyi Minisztérium fenntartása alatt az iskola tovább jut, jobban fejlődik majd.

Iskolánk szakközépiskolai és szakiskolai osztályiban tanító közismereti tanáraink sokat tesznek azért, hogy a magyar vidéken mentálisan is jól felkészített szakemberek végezzék munkájukat. Itt a magyar nyelv és irodalom, történelem, idegen nyelv, matematika tanáraink munkáját emelném ki, akik minden erőfeszítésükkel azon vannak, hogy érettségi vizsgán, felsőoktatási felvételin, nyelvvizsgán, munkahelyi felvételin minden általuk oktatott diák megállja helyét.

 


Fenntartónk méltatása

Kedves Olvasó!

1882.
Kecskeméten megszületik Kodály Zoltán, Budapesten kétszáznegyven előfizető nevével megjelenik az első telefonkönyv, Manhattanben bevezetik a villanyvilágítást, feltalálják a villanyvasalót, és végül, de nem utolsó sorban Makón iparostanoda létesül.

A céhes kézművesipartól kezdve, a szocialista vasiparon keresztül a modern mezőgazdasági képzésig az oktatás mindig a kor követelményeihez igazodott. A Galamb József Mezőgazdasági Szakképző Iskola mindig is meg tudott felelni a kor elvárásainak.

Minden korban képes volt az igényeknek megfelelő, korszerű tudást adni a diákoknak. Ehhez pedig nem elegendőek a tankönyvek, a tanterv. Szükség van felkészült, szakmáját szerető, tudását tovább adni akaró pedagógusokra is, akik maguknál is különb szakembereket szeretnének kinevelni. A Galamb mindig rendelkezett ilyen tanári karral.

Az iskola névadója, az iparostanoncból világhírű konstruktőrré lett Galamb József egy olyan példakép, aki inspiráció lehet a mai diákok számára is. A mi célunk, hogy a jövő Galamb Józsefjei ne külföldön keressenek boldogulást, hanem itthon, Magyarországon kamatoztassák tehetségüket. Ehhez ma szerencsére minden lehetőség adott, hiszen a színvonalas szakmai képzés mellett az intézményben nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy a már végzett szakemberek tovább folytathassák tanulmányaikat, érettségi vizsgát tehessenek, technikusi képesítést szerezhessenek, s ez által további lehetőségekhez juthassanak a munkaerőpiacon.

Az iskola 135 éves, de a számára otthont adó épületén a kor nem látszik meg. Éppen az évfordulóra újult meg a külseje és a legmodernebb energetikai rendszert építették be. A geotermikus fűtés, a napkollektorok és a szigetelés nem csak környezetbaráttá teszik az intézményt, de egyúttal olcsóbbá az üzemeltetést, lehetőséget teremtve arra, hogy a megtakarításból további fejlesztések és szakmai programok valósulhassanak meg. Egyúttal lehetőséget ad arra, hogy Makó városa nem csak rövid távon, hanem hosszabb távon is a hazai agrár szakoktatás egyik vidéki bázisa maradhasson.

A Galamb József Mezőgazdasági Szakképző Iskola napjainkra a magyar szakképzés egyik alapköve lett, büszkék vagyunk rá, hogy az Agrárszakképző Iskolák Hálózatának tagja.

Ezért is ajánlom jó szívvel Önöknek ezt az emlékkönyvet, ami egyben kordokumentum és visszatekintés is.

Román István a Földművelésügyi Minisztérium agrárszakképzésért felelős helyettes államtitkára